Chapter 2

Sziasztok! :) meg is hoztam a második részt :D Köszönöm a visszajelzéseket fb-n, remélem most is kapok néhány jó szót (akár ide is) :P
Jó olvasást! ^^

     -Helló! - köszönök az előttem állóknak.

     -Ő itt Carlos... - mutatja be Kendall az említettet, akinek a nyakában egy fényképezőgép lóg.

     -Szia Alyson! -  azzal lefényképez - Szeretek fotózni, szóval bármikor találkozhatsz vele - kuncog a gépre mutatva.

     -Én James vagyok - mondja a legmagasabbik egy 500 wattos mosollyal. Feltűnően végig néz rajtam kétszer is, végül a harmadiknál közbevágok.

     -Mi van?

     -Rengeteget változtál a hét év alatt! - böki ki. A többiek helyeslően bólogatnak.

     -Akkor gondolom a drága bátyám már  leégetett a kicsikori képeimmel! - nézek csúnyán Kendallre, aki csak vigyorog... tehát igen...

     -Ő meg Logan - mutatja be az utolsó emberkét, aki rám mosolyog a gödröcskéit megmutatva - Logant már a banda előtt is ismertem - kezdi a mesélést bátyám.

     -Az király... a szobámat megmutatnád? - kérdezem unottan.

     -P-persze - hebegi Kendall. Látszik az arcukon, hogy arra számítottak végig hallgatom mindannyiuk életrajzát, plusz a banda megalakulásának történetét is... hát NEM!

Kendall elindul az emeletre vezető lépcsőhöz, én meg utána. A három srácra rá se nézek miközben elhaladok James és Logan között.

     -Remélem nem sárga, kék, rózsaszín vagy naracssárga a szobám! - jelentem ki a lépcsőn felfele ballagva.

     -Nem... emlékeztem, hogy ezeket a színeket akkoriban sem szeretted annyira, de mivel nem tudtam eldönteni, hogy milyen színeket használjunk fel, ezért James és Logan előállt a kedvenceikkel - ahogy befejezi a tájékoztatót, benyit a szobába.

     -Lila és fekete! - mondom vidáman - Van ízlésük a srácoknak - mosolygok a táskámat a földre dobva.

Besietek a birodalmamba, ami eszméletlen nagy, ahogyan az ágyam is. Még van egy íróasztal is, egy nagy plazma tv a falon, egy polc, meg egy szekrénysor, ami arra vár, hogy telis tele tegyem új ruhákkal! Így eléggé kopár a szoba, de majd ha tele teszem kacatokkal, akkor jobban fog kinézni!

Az ágyra elterülve gondolkodom el azon, hogy mekkora egy hülye nyálas mesébe csöppentem én bele... amolyan a-cselédlányból-királylány-lesz... vagy valami hasonló. Végül is eddig tetszik ez a mese...

Észre sem vettem, de Kendall nem volt a szobában, csak néhány perc elteltével tér vissza a kezében egy laptoppal meg egy telefonnal. Leteszi az asztalra azokat.

     -Ezek mostantól a te tulajdonodban vannak - mosolyog - A laptopot én használtam úgy egy hónapot... a telefont pedig Logan másfél hétig... a legújabb iphonet adta neked! - mondja amolyan 'köszönd meg neki!' stílusban.

     -Oké, kösz - bököm ki mosolygás vagy ölelkezés nélkül.

     -Öhh... jó, akkor hagylak - elindul az ajtóhoz - Ha bármi kell, szólj nekem vagy a srácoknak... a melletted lévő szobákban Carlos és James van, én lent vagyok - azzal kimegy.

Először a laptopon ügyködöm, készítek facebook, twitter és tumblr fiókot, melyekhez társítok egy-egy rögtönzött profilképet is a telefonom segítségével.

Kemény egy órát azzal töltök el, hogy a srácok bandájával ismerkedem... sok mindent megtudtam velük kapcsolatosan... ezek után már csak arra lennék kíváncsi, hogy milyen velük élni.

A telefonomban benne van a négy 'lakótársam' telefonszáma, azzal annyi, de mivel Logané volt a telefon, kicsit kutatni kezdek, hogy nem-e hagyott véletlenül egy-két személyes dolgot a telefonban. Csak két képet kapok, ahol két lánnyal pózol a kamerának, meg egy önarcképet természetesen saját magáról. Sajnos semmi más nincs, amin lehetne csámcsogni, vagy szégyeníteni Logant, de attól nem törtlöm ki a képeket.

Egy kisebb hangoskodásra leszek figyelmes, ezért az ajtóhoz lépkedem csendesen és hallgatózni kezdek.

     -Minek akarsz megint szobát cserélni? - kérdi, ha jól hallom Carlos.

     -Mert nem szeretem lent! - érvel, azt hiszem Logan.

     -Két hete cseréltünk szobát!

     -És?!

     -Fogadom Alyson miatt csinálod ezt az egészet! - egyre távolodnak.

     -Hallgass már! - szól rá barátjára.

     -Szóval igen! - mondja Carlos egy sóhajtással - Eszméletlen vagy... mindig ezt csinálod ha valahol egy új lány bukkan fel, és szimpatikus számodra - ezt már nagyon halkan hallom, Logan válaszát pedig már nem is értem.

Hűha... egy kicsit azért meglepődtem... annyi biztos, hogy nem fogok a karjaiba hullani, sőt mi több, figyelembe sem fogom venni! - határozom el magamban egy önelégült mosollyal.

A nap további részét zenehallgatással töltöm, este pedig lemegyek a konyhába valami ennivaló után nézni.

A konyhában nem kapcsoltam fel a lámpát, csak a hűtő fénye világította be a helyet, ami kissé félelmetes volt és egyben izgi...
Végül egy joghurtot és egy zsömlét pakolok ki a konyhapultra... hogy hol lehetnek az evőeszközök, azt a franc se tudja, tehát neki fogok keresgélni. Ahogy lenni szokott, az utolsó fiókban voltak.
Teljesen felpakolva indulok el a konyhából, amikor felkapocsolódik a villany, én meg ijedtemben felkiáltok.
     -Ennyire félelmetes vagyok? - kérdi nevetve Carlos egy szál alsógatyában és kidolgozott felsőtesttel.
     -Nem, csak a frászt hoztad rám! - dörmögöm idegesen őt bámulva.
     -Bocsi... - néz rám lekomolyodva.
     -Semmi baj - azzal kikerülöm őt, de nem jutok sokáik, mert hozzám szól.
     -Nem maradsz itt? - néz rám kérdőn - Enni jöttem én is - elmosolyodik.
     -Ahj, oké... legyen karácsonyod! - mondom, mire Carlos felnevet és én is vigyorogni kezdek.
Leülök az asztalhoz és megvárom, míg Carlos is összedobja a könnyú vacsoráját, majd együtt látunk neki ennivalónkak.
     -Nem baj, ha kérdezek az intézetekben eltöltött éveidről? - szólal meg étellel a szájában, nevetve megrázom a fejem - Milyen volt?
     -Voltak rossz és jó pillanatai is... röviden ennyi - nem nézek a szemébe, csak a joghurtomat piszkálom.
     -Voltál odabent szerelmes? - ezt egy kis szünet után kérdi meg.
     -Huh... egyszer igen, de annak a srácnak is csak azért kellettem volna, hogy bevigyen a málnásba - felnevetek - De mivel nem vagyok hülye, nem mentem be a málnásba vele - mosolygok ezzel arra is utalva, hogy szűzike vagyok (és nem őzike!).
     -Hiányzott a családod? - ezt a kérdést félve teszi fel.
     -Nem tudom, hogy egyáltalán miért válaszolok neked ezekre a kérdésekre, de úgy érzem bízhatok benned... - mélyen a szemébe nézek - Hiányozni hiányoztak... de egyben nagyon utáltam őket azért, amiért olyan könnyen engedtek a gyámügynek... na meg, hogy egyszer sem jöttek el meglátogatni az intézetbe... Apámat utáltam és utálom most is!
     -De miért? Ezt Kendall is mondta már, de egyszerűen nem tudta megmagyarázni...
     -Apám megcsalta anyát.. a szemem láttára, ráadásul otthon... Két órával hamarabb végeztem a suliban, mint kellett volna, haza érve pedig megláttam őket 13 évesen... huhh, hát érdekes volt... Apám felpattant a takaróval maga előtt és a szobámba parancsolt. Úgy fél órát kuksoltam értetlenül a szobámban, amikor apám bejött és tájékoztatott, hogy nehogy elmondjam valakinek, mert nagyon nagy baj fog történni, majd jól elvert. Azt mondta hazudjak valami tornaórás incidenst... természetesen senki nem gyanakszott, hiszen egyszer sem voltam megverve...
     -Úristen! - vág ledöbbent arcot Carlos - Ez szürnyű... és Kendall még csak nem is tud erről, igaz?
     -Nem - rázom meg a fejemet, miközben kikanalazom a joghurtos dobozt.
Carlos bátorítás céljából végig nyúlt az asztalon bal kezével és megfogta a szabad kezemet. Értetlenül néztem a szemébe, de tisztára békét sugárzott.
     -Te legbelül egy igazán rendes lány vagy, érzem... csak nem tudom, hogy minek kell neked ez a 'rossz kislány' álca - sóhajt.
     -Hát ti? Mit csináltok ilyenkor? - toppan be a konyhába Logan. Feltűnően néz rá a kezünkre. Carlos hirtelen elengedi a csuklómat.
     -Csak beszélgettünk és ettünk - mondja Carlos.
     -Akkor én megyek is... elálmosodtam - színlelek egy eléggé jó ásítást.
     -Majd elintézem ezeket - utal a vacsorám maradványaira.
     -Rendben, köszi és jó éjt! - rámosolygok és Logannek kissé neki ütközve kimegyek a konyhából... de nem jutok el messzire, hiszen imádok hallgatózni!
     -Miről beszélgettetek? - kíváncsiskodik Logan.
     -Semmi olyanról, amiről neked feltétlenül tudnod kellene... - jön a válasz. Jól esett, hogy Carlos nem mesélte el azokat, amiket mondtam.
     -Milyen titokzatosak vagytok! - érződik Logan hangján, hogy zavarja őt ez az egész nem-mondom-el-hogy-mi-volt dolog.
     -Ez nem titokzatosság kérdése... na de mindegy, megyek én is és lefekszem...
Csendben, de ugyanakkor hirtlelen ijedségemben jobbra megyek egy félig kinyilt ajtó mögé, és ott bújok meg.
Néhány másodperc után, mikor távozni szeretnék a kan szagtól bűzlő szobából, lépteket hallok, amik felém közelednek... és akkor esik le, hogy kinek a szobályába csöppentem én be... hurrááá...
     -Baszki! - motyogom magamnak extra halkan, és bebújom az ágy alá, ami utólag nem tűnik valami jó ötletnek...
Az ágy alol csak két lábat látok, melyek lassan felemelkednek, majd újra felvillannak, de akkor már épp egy alsógatya esik le róluk.
     -Pucéran alszik? - mormogom az orrom alatt, ami inkább tátogásnak tűnik.
Az est kérdése: Hogy is fogok én kijutni innen???

    

Chapter 1

Sziasztok! :) Meg is érkeztem az első résszel, remélem elnyeri a tetszéseteket és olvasni fogjátok a blogomat :)
Jó olvasást ^^

     -Alyson! - kukkant be a nevelőnő a szobánkba - Az igazgató hívat az irodájába! Tíz perc múlva legyél ott! - parancsol rám szokásos szigorával a francia származású Miss Nöel... de nézése valahogy örvendező. Biztos imádja, ha megbüntetnek valami miatt, pedig már egy teljesen hónapja 'jó' kislány vagyok! Rekord idő!

Miss Nöel, miután épp, hogy örömtáncot nem jár a szemem előtt, becsapja maga mögött az ajtót és megy is a dolgára.

     -Mit csináltál? - kérdi nevetve Kate szobatársam, akivel valamiféle barátságnak nevezhetőt alakítottunk ki az évek során, mint ahogy a többi szobatársammal is.

Elterülök az ágyamon, és a plafont kezdem bambulni, mintha színes TV lenne.

     -Mostanság semmi komolyat... - elvigyorodom - De lehet, hogy valamelyik pisis beköpött egy régi ügyemért - Katere pillantok, aki mosolyogva engem néz... Mivel a saját neméhez vonzódik, próbálok nem édibédi lenni vele.

Legutoljára akarattal betörtem az igazgató ablakát, amikor az udvaron lófráltunk. Ki tudna ellen állni egy jókora kőnek és egy hívogató ablaknak? Hát én nem!

Büntetésül pedig az egész intézetnek el kellett mosnom az ételmaradékos tányérjait, evőeszközeit. Egy egész napon át mosogattam, de megérte az igazgató idegességtől elvörösödő fejét látni!

Ha valaki valami szabályellenest művel, keményen megbűntetik, nem cicamicáznak.

Felpattanok az ágyamból és az egyik nemrég berácsozott ablakhoz sétálok. Még tavaly augusztusban rácsozták be az összes ablakot, ugyanis a szomszédos szobából az egyik csaj gondolt egyett és kiugrott a negyedik emeletről, mert nem bírta a bezártságot. Azért kellett oda bátorság... de biztos megbánta félúton a halálhoz...

Eleresztek egy sóhajt, miközben az intézet területét és a közeli épületeket nézem. Lassan hét éve porosodom ide bent... hihetetlen. Azt sem tudom, hogy mi van a családommal, még meg sem látogattak! Egyszer sem! Mondjuk annyira azért nem is érdekel, de...

     -Nem kellene menned? - szakítja félbe gondolatmenetemet Kate egy könyvet bújva. 

     -De... - egy nyújtózkodás után elhagyom a szobát.

Az egész intézmény három részre van osztva: a földszinten és az első emeleten vannak a nevelők, szakácsok, meg egyéb munkások, köztük az igazgató is. Plusz még ott vannak az irodák, ebédlők, konyhák, könyvtárak, osztálytermek, meg minden, ami szükséges.  A második és harmadik emeleten a fiúk vannak... nem tesznek össze velük, nem ám! Mi, lányok, pedig a negyedik és ötödik emeleten éljük az unalmas napjainkat.

A folyosóra kilépve kellemes csendet vélek felfedezni, de, mint mindig, most is történik valami, hogy a csend hosszú időtartama ismeretlen legyen számomra.

    -Chloe! Vedd be azt a rohadt nyugtatót! - ordítja Miss Nöel a 324-es szobából az említett csajszinak, akinek komoly gondjai vannak.

     -Vegye be maga, vén kurva! - szájal vissza, amiért a nevelő már pofon is vágja Chloet. Igen, minden hallatszik...

Vigyorogva folytatom az utamat a végtelennek tűnő folyosón a földszintre, ahol már vár a kövér Főnök.

     -Csá Alyson! - jön szembe mosolyogva Ronald a lépcsőházban.

     -Helló, Ron... megint Jessicához mész? - kérdezem.

     -Ühüm.

     -A nevelőnk a 324-esben stresszeli magát, szóval szabad az út - kacsintok.

     -Oké, köszi! - azzal futásnak ered, csak a lépteit hallom.

Dúdolászva érek le az igazgató műbőrrel bevont ajtajához. Még kopogni sem tudok, ezért párszor belerúgok az ajtóba és benyitok. Miközben kinyitom az ajtót, azon filózom, hogy vajon most miért akarnak megbüntetni, de tippem sem volt.

     -Alyson! - köszönt vigyorogva. Na jó, itt tényleg nagy baj lehet, ha már ő is örvend, ha meglát...

    -Miért hívatott, Mr. Lauren? - udvariaskodom fapofával.

     -Huszonegy éves leszel két hét múlva, vagyis nagykorú... 

    -Ez kibaszottul nem válasz a kérdésemre! Én is tisztában vagyok vele, hogy mikor töltöm be... - lábammal türelmetlenül dobogtatok a padlón.
     -Szóval elgondolkodtam azon, hogy mi legyen veled, mivel két hét múlva már nem igazán gondoskodhatunk rólad itt. A 97. szabály szerint a huszonegyedik életévét betöltő intézmény lakó szerződése és joga megszűnik - mondja gépiesen, mint egy idegesítő robot.
     -És? Akkor ez azt jelenti, hogy mehetek utamra? - kérdem felháborodottan - Ön szerint hova tudnék menni ahova még be is fogadnának? A szüleim alapból ki vannak zárva! De kit izgat, rakjuk csak ki Alysont a híd alá, szarunk rá! - utánzom az igazgató hangját az utolsó mondatnál.
     -Nem lennél itt, ha tizennégyévesen korodban úgy viselkedsz, mint egy normális gyermek! - emeli meg a hangját.
     -Normális gyermek? Mit ért ez alatt? Egy rózsaszín világban élő, lehetetlen dolgokról álmodozó és huszonéves sztárokba beleszerető jókislányra gondol? Hát sajnos én nem ilyan voltam és vagyok! - szájalok vissza.
     -A hét év alatt alig változtál valamit... a legtöbben úgy mennek haza innen, hogy jó emberek... de te csak meggyűjtötted a bajunkat!
Dühtől villámló szemekkel az ajtóhoz megyek és rohannék tovább, de valakinek neki ütközök.
     -Mi a... - nézek fel az illetőre. Kell néhány másodperc, míg felfogom, hogy ki is áll előttem - Mit keresel itt? - préselem ki fogaim között utálkozva.
     -Szerinted? - kissé elmosolyodik.
     -Na neeem... inkább a híd alá, mint haza! - azzal kerülném is ki, de a karomtól fogva vissza tart.
     -Nem haza, hozzám... 'haza' már nincs - mondja szomorkásan.
     -Hozzád? - felnevetek - Biztos, hogy nem - komolyodom le hirtelen.
     -De igen, Alyson... muszáj! - szólal meg az igazgató is.
   -Semmit sem muszáj! - ordítom kirántva a karomat bátyám szorításából - Nem megyek veled, mert tudom, hogy haza akarsz vinni! - nézek zöld szemeibe mérgesen.
     -Nincs olyan, hogy haza, Alyson! Apa meghalt két évvel ezelőtt, anya pedig rá két hónapra Chicagóba költözött... - tájékoztat fel Kendall kissé hangosabban.
     -Szóval apa meghalt... tök jó, hogy szóltak nekem erről! Anya pedig egyszóval elmenekült, mi? - nevetek irónikusan.
     -Úgy látom nagyon nem tör le a halálhír... - lepődik meg bátyám.
    -Miért kellene? Egy éven keresztül csoda ha egymáshoz szóltunk egy-két szót...  utált engem és én is Őt! - kiáltom az utolsó szót.
Kendall ad egy pofont... életében először.
Az arcomat fogva, mérges tekintettel bámulom őt.
     -Azt hittem megváltoztál... de nem... pakolj össze és gyere! - adja ki az utasításokat komoran.
Ellenkezni akarok, de nem tartom értelmét, ezért inkább az égő arcommal egyenesen a szobánkba tartok, ahol egy szót sem szólva összepakolok Kate és Bonnie előtt.
     -Mondd már el, hogy hová mész! - kérdezik tucadjára, ami már kezd nagyon idegesíteni.
    -Itt a bátyám, és elvisz ebből a patkányfészekből, aminek örvendek is, meg nem is... - mondom el extra röviden.
Csak meglepődve néznek és felállnak az ágyaikról.
     -Szóval mentem is - azzal a vállamra dobom a táskámat a kevés ruháimmal és cuccaimmal.
Elköszönök a csajoktól, és megyek is vissza a földszintre duzzogva.
A bátyám és az igazgató az intézet épületén kívül társalog, így ki megyek hozzájuk.
     -Itt is vagy? - mosolyog Mr. Lauren - Itt van minden fontos iratod, amire szükséged lesz az életedben - nyújt át egy fekete mappát.
Nem szólok semmit, de átveszem. A mappán egy fehér cetlire van firkantva a nevem.
     -Gondolom arról is van egy hivatalos papír, hogy ide voltam bezárva hét éven keresztűl - nézek a Főnökre kifejezéstelen arccal.
     -Igen.
     -Remek... - a hónom alá csapom a mappát.
     -Alyson, menj oda a kocsihoz, mindjárt megyek - küld el udvariasan Kendall.
Természetesen hallótávolságon belül maradok és fülelek...
     -...tehát, mint mondtam, nem könnyű egy tinédzsernek hat-hét éven keresztül anyai szeretet nélkül... megértő kell lenni vele bizonyos dolgokban. Eléggé fontos időszakban maradt ki a családból - mormogja az igazgató.
     -Azt elhiszem... én is változtam ez idő alatt, de azt a pofont muszáj volt elsütnöm, sajnálom... - látszik a bátyámon, hogy már megbánta azt a bizonyos arcpirosítót - Ma már sajnálom, hogy ez jutott neki, és mindent meg fogok tenni azért, hogy jó ember legyen belőle! - mindketten elmosolyodnak, kezet ráznak, én pedig ez alatt gyorsan egy fekete BMW-hez suhanok. Ez lenne Kendall kocsija? Hm...
Kendall elindul felém, beszáll a volán mögé, végül meglepődve én is helyet foglalok az anyósülésen. A táskámat a lábamhoz teszem, és jobbra fordulok, hogy ne lássam Kendallt.
     -Kösd be magad! - parancsol rám ismét.. kezdem megunni, de engedelmeskedem...
     -Kicsit bővebben kifejtenéd, hogy hova is megyünk? - kérdezem, ahogy kihajt az intézet területéről.
     -Van egy bandánk három haverommal, együtt lakunk egy házban és te is ott fogsz éldegélni - néz rám, majd vissza az útra.
     -Egy bandád? És együtt kell laknom négy férfival? Ennél jobbat nem is mondhattál volna - reagálok monoton hangon.
     -Jó fejek, hamar ki fogsz jönni velük! - mosolyogva az utat nézi.
   -Sőt ha valami stréber, pattanásos undormányok, akikkel csak az okosságokról lehet beszélgetni - karba fonom a kezeimet.
     -Ne ítélkezz!
Néhány perces csendes autózgatás után megérkezünk egy nagy házhoz.
     -Jó helyre jöttünk? - kérdezem kikerekedett szemekkel, hiszen kicsit nehéz elhinni, hogy Kendall és a haverjai egy bazi nagy házban élik a napjaikat.
Bátyám felhajt a garázs elé, és kiszállunk. A táskám újra a vállamra kerül.
Negyvenkét lépcsőfokon jutunk fel a bejárathoz (számoltam!). Kendall bemegy a házba. Egy kicsit tétovázom, és úgy kell behívni, mint egy vámpírt.
     -Szia Alyson! - köszön három jóképű srác mosolyogva egy király házban.
Azt hiszem ehhez hamar hozzá fogok szokni...