Chapter 1

Sziasztok! :) Meg is érkeztem az első résszel, remélem elnyeri a tetszéseteket és olvasni fogjátok a blogomat :)
Jó olvasást ^^

     -Alyson! - kukkant be a nevelőnő a szobánkba - Az igazgató hívat az irodájába! Tíz perc múlva legyél ott! - parancsol rám szokásos szigorával a francia származású Miss Nöel... de nézése valahogy örvendező. Biztos imádja, ha megbüntetnek valami miatt, pedig már egy teljesen hónapja 'jó' kislány vagyok! Rekord idő!

Miss Nöel, miután épp, hogy örömtáncot nem jár a szemem előtt, becsapja maga mögött az ajtót és megy is a dolgára.

     -Mit csináltál? - kérdi nevetve Kate szobatársam, akivel valamiféle barátságnak nevezhetőt alakítottunk ki az évek során, mint ahogy a többi szobatársammal is.

Elterülök az ágyamon, és a plafont kezdem bambulni, mintha színes TV lenne.

     -Mostanság semmi komolyat... - elvigyorodom - De lehet, hogy valamelyik pisis beköpött egy régi ügyemért - Katere pillantok, aki mosolyogva engem néz... Mivel a saját neméhez vonzódik, próbálok nem édibédi lenni vele.

Legutoljára akarattal betörtem az igazgató ablakát, amikor az udvaron lófráltunk. Ki tudna ellen állni egy jókora kőnek és egy hívogató ablaknak? Hát én nem!

Büntetésül pedig az egész intézetnek el kellett mosnom az ételmaradékos tányérjait, evőeszközeit. Egy egész napon át mosogattam, de megérte az igazgató idegességtől elvörösödő fejét látni!

Ha valaki valami szabályellenest művel, keményen megbűntetik, nem cicamicáznak.

Felpattanok az ágyamból és az egyik nemrég berácsozott ablakhoz sétálok. Még tavaly augusztusban rácsozták be az összes ablakot, ugyanis a szomszédos szobából az egyik csaj gondolt egyett és kiugrott a negyedik emeletről, mert nem bírta a bezártságot. Azért kellett oda bátorság... de biztos megbánta félúton a halálhoz...

Eleresztek egy sóhajt, miközben az intézet területét és a közeli épületeket nézem. Lassan hét éve porosodom ide bent... hihetetlen. Azt sem tudom, hogy mi van a családommal, még meg sem látogattak! Egyszer sem! Mondjuk annyira azért nem is érdekel, de...

     -Nem kellene menned? - szakítja félbe gondolatmenetemet Kate egy könyvet bújva. 

     -De... - egy nyújtózkodás után elhagyom a szobát.

Az egész intézmény három részre van osztva: a földszinten és az első emeleten vannak a nevelők, szakácsok, meg egyéb munkások, köztük az igazgató is. Plusz még ott vannak az irodák, ebédlők, konyhák, könyvtárak, osztálytermek, meg minden, ami szükséges.  A második és harmadik emeleten a fiúk vannak... nem tesznek össze velük, nem ám! Mi, lányok, pedig a negyedik és ötödik emeleten éljük az unalmas napjainkat.

A folyosóra kilépve kellemes csendet vélek felfedezni, de, mint mindig, most is történik valami, hogy a csend hosszú időtartama ismeretlen legyen számomra.

    -Chloe! Vedd be azt a rohadt nyugtatót! - ordítja Miss Nöel a 324-es szobából az említett csajszinak, akinek komoly gondjai vannak.

     -Vegye be maga, vén kurva! - szájal vissza, amiért a nevelő már pofon is vágja Chloet. Igen, minden hallatszik...

Vigyorogva folytatom az utamat a végtelennek tűnő folyosón a földszintre, ahol már vár a kövér Főnök.

     -Csá Alyson! - jön szembe mosolyogva Ronald a lépcsőházban.

     -Helló, Ron... megint Jessicához mész? - kérdezem.

     -Ühüm.

     -A nevelőnk a 324-esben stresszeli magát, szóval szabad az út - kacsintok.

     -Oké, köszi! - azzal futásnak ered, csak a lépteit hallom.

Dúdolászva érek le az igazgató műbőrrel bevont ajtajához. Még kopogni sem tudok, ezért párszor belerúgok az ajtóba és benyitok. Miközben kinyitom az ajtót, azon filózom, hogy vajon most miért akarnak megbüntetni, de tippem sem volt.

     -Alyson! - köszönt vigyorogva. Na jó, itt tényleg nagy baj lehet, ha már ő is örvend, ha meglát...

    -Miért hívatott, Mr. Lauren? - udvariaskodom fapofával.

     -Huszonegy éves leszel két hét múlva, vagyis nagykorú... 

    -Ez kibaszottul nem válasz a kérdésemre! Én is tisztában vagyok vele, hogy mikor töltöm be... - lábammal türelmetlenül dobogtatok a padlón.
     -Szóval elgondolkodtam azon, hogy mi legyen veled, mivel két hét múlva már nem igazán gondoskodhatunk rólad itt. A 97. szabály szerint a huszonegyedik életévét betöltő intézmény lakó szerződése és joga megszűnik - mondja gépiesen, mint egy idegesítő robot.
     -És? Akkor ez azt jelenti, hogy mehetek utamra? - kérdem felháborodottan - Ön szerint hova tudnék menni ahova még be is fogadnának? A szüleim alapból ki vannak zárva! De kit izgat, rakjuk csak ki Alysont a híd alá, szarunk rá! - utánzom az igazgató hangját az utolsó mondatnál.
     -Nem lennél itt, ha tizennégyévesen korodban úgy viselkedsz, mint egy normális gyermek! - emeli meg a hangját.
     -Normális gyermek? Mit ért ez alatt? Egy rózsaszín világban élő, lehetetlen dolgokról álmodozó és huszonéves sztárokba beleszerető jókislányra gondol? Hát sajnos én nem ilyan voltam és vagyok! - szájalok vissza.
     -A hét év alatt alig változtál valamit... a legtöbben úgy mennek haza innen, hogy jó emberek... de te csak meggyűjtötted a bajunkat!
Dühtől villámló szemekkel az ajtóhoz megyek és rohannék tovább, de valakinek neki ütközök.
     -Mi a... - nézek fel az illetőre. Kell néhány másodperc, míg felfogom, hogy ki is áll előttem - Mit keresel itt? - préselem ki fogaim között utálkozva.
     -Szerinted? - kissé elmosolyodik.
     -Na neeem... inkább a híd alá, mint haza! - azzal kerülném is ki, de a karomtól fogva vissza tart.
     -Nem haza, hozzám... 'haza' már nincs - mondja szomorkásan.
     -Hozzád? - felnevetek - Biztos, hogy nem - komolyodom le hirtelen.
     -De igen, Alyson... muszáj! - szólal meg az igazgató is.
   -Semmit sem muszáj! - ordítom kirántva a karomat bátyám szorításából - Nem megyek veled, mert tudom, hogy haza akarsz vinni! - nézek zöld szemeibe mérgesen.
     -Nincs olyan, hogy haza, Alyson! Apa meghalt két évvel ezelőtt, anya pedig rá két hónapra Chicagóba költözött... - tájékoztat fel Kendall kissé hangosabban.
     -Szóval apa meghalt... tök jó, hogy szóltak nekem erről! Anya pedig egyszóval elmenekült, mi? - nevetek irónikusan.
     -Úgy látom nagyon nem tör le a halálhír... - lepődik meg bátyám.
    -Miért kellene? Egy éven keresztül csoda ha egymáshoz szóltunk egy-két szót...  utált engem és én is Őt! - kiáltom az utolsó szót.
Kendall ad egy pofont... életében először.
Az arcomat fogva, mérges tekintettel bámulom őt.
     -Azt hittem megváltoztál... de nem... pakolj össze és gyere! - adja ki az utasításokat komoran.
Ellenkezni akarok, de nem tartom értelmét, ezért inkább az égő arcommal egyenesen a szobánkba tartok, ahol egy szót sem szólva összepakolok Kate és Bonnie előtt.
     -Mondd már el, hogy hová mész! - kérdezik tucadjára, ami már kezd nagyon idegesíteni.
    -Itt a bátyám, és elvisz ebből a patkányfészekből, aminek örvendek is, meg nem is... - mondom el extra röviden.
Csak meglepődve néznek és felállnak az ágyaikról.
     -Szóval mentem is - azzal a vállamra dobom a táskámat a kevés ruháimmal és cuccaimmal.
Elköszönök a csajoktól, és megyek is vissza a földszintre duzzogva.
A bátyám és az igazgató az intézet épületén kívül társalog, így ki megyek hozzájuk.
     -Itt is vagy? - mosolyog Mr. Lauren - Itt van minden fontos iratod, amire szükséged lesz az életedben - nyújt át egy fekete mappát.
Nem szólok semmit, de átveszem. A mappán egy fehér cetlire van firkantva a nevem.
     -Gondolom arról is van egy hivatalos papír, hogy ide voltam bezárva hét éven keresztűl - nézek a Főnökre kifejezéstelen arccal.
     -Igen.
     -Remek... - a hónom alá csapom a mappát.
     -Alyson, menj oda a kocsihoz, mindjárt megyek - küld el udvariasan Kendall.
Természetesen hallótávolságon belül maradok és fülelek...
     -...tehát, mint mondtam, nem könnyű egy tinédzsernek hat-hét éven keresztül anyai szeretet nélkül... megértő kell lenni vele bizonyos dolgokban. Eléggé fontos időszakban maradt ki a családból - mormogja az igazgató.
     -Azt elhiszem... én is változtam ez idő alatt, de azt a pofont muszáj volt elsütnöm, sajnálom... - látszik a bátyámon, hogy már megbánta azt a bizonyos arcpirosítót - Ma már sajnálom, hogy ez jutott neki, és mindent meg fogok tenni azért, hogy jó ember legyen belőle! - mindketten elmosolyodnak, kezet ráznak, én pedig ez alatt gyorsan egy fekete BMW-hez suhanok. Ez lenne Kendall kocsija? Hm...
Kendall elindul felém, beszáll a volán mögé, végül meglepődve én is helyet foglalok az anyósülésen. A táskámat a lábamhoz teszem, és jobbra fordulok, hogy ne lássam Kendallt.
     -Kösd be magad! - parancsol rám ismét.. kezdem megunni, de engedelmeskedem...
     -Kicsit bővebben kifejtenéd, hogy hova is megyünk? - kérdezem, ahogy kihajt az intézet területéről.
     -Van egy bandánk három haverommal, együtt lakunk egy házban és te is ott fogsz éldegélni - néz rám, majd vissza az útra.
     -Egy bandád? És együtt kell laknom négy férfival? Ennél jobbat nem is mondhattál volna - reagálok monoton hangon.
     -Jó fejek, hamar ki fogsz jönni velük! - mosolyogva az utat nézi.
   -Sőt ha valami stréber, pattanásos undormányok, akikkel csak az okosságokról lehet beszélgetni - karba fonom a kezeimet.
     -Ne ítélkezz!
Néhány perces csendes autózgatás után megérkezünk egy nagy házhoz.
     -Jó helyre jöttünk? - kérdezem kikerekedett szemekkel, hiszen kicsit nehéz elhinni, hogy Kendall és a haverjai egy bazi nagy házban élik a napjaikat.
Bátyám felhajt a garázs elé, és kiszállunk. A táskám újra a vállamra kerül.
Negyvenkét lépcsőfokon jutunk fel a bejárathoz (számoltam!). Kendall bemegy a házba. Egy kicsit tétovázom, és úgy kell behívni, mint egy vámpírt.
     -Szia Alyson! - köszön három jóképű srác mosolyogva egy király házban.
Azt hiszem ehhez hamar hozzá fogok szokni...